4. fejezet - Meglepetések sorozata

Nos, itt lenne a negyedik fejezet, amiben végre kiderül ki az a titokzatos, és egyben eszméletlen pasi, aki megbabonázta Regit. Remélem tetszeni fog mindenkinek és megérdemel egy két véleményt. Szóval jó olvasást mindenkinek!

Puszillak titeket!

Bee

Meglepetések sorozata

Bár tizenhét éves voltam, amikor először hallottam róla, mégis az óta epedezem érte… és most itt van életnagyságban…

Onnantól kezdve teljesen elvesztettem a fonalat, bár tudtam, hogy Ben még mindig a hátam mögött van, és még mindig táncolunk mégsem bírtam levenni róla a szemem. Nagy örömömre úgy tűnt ezzel nem vagyok egyedül, ugyanis amióta találkozott a tekintetünk nem szakította meg.

Nagy erőt vettem magamon, ugyanis ha hiszitek, ha nem szükségem volt rá ahhoz, hogy végre elszakadjak tőle és Ben felé forduljak.

• Regi minden rendben? – kérdezte Ben.
• Igen persze… - válaszoltam, hiszen mégsem mondhattam azt, hogy pár pillanattal ezelőtt találkoztam a legcsodásabb pasival, akit csak a világ a hátán hordott… gondoltam ezt annak ellenére, hogy nem is ismerem, csak annyit tudok róla, amit a pletyka lapok megírtak, és amit az interjúi alkalmával elmondott magáról, mégis úgy éreztem New York csodás meglepetéseket tartogat még számomra…

Néhány óra elteltével és jó pár koktél múlva, nos, mondhatni, hogy a társaság nagy része eléggé kész volt már, így a többségük inkább visszament a szállodába… Ben, a drága Melinda, én és még egy két srác maradtunk tovább. Akaratlanul is folyton Őt kerestem a tömegben, de akármennyire is meresztettem a szemem sehol sem láttam.

Talán már haza ment… gondoltam magamban… vagy épp egy gyönyörű lány karjaiban élvezi az életet…

Úgy nagyjából egy óra múlva, még mindig ott ültem az asztalnál és bámultam ki a fejemből, miközben kedvenc koktélomat kortyolgattam Ben hirtelen mellém lépett és megpróbálva túlordítani a hangos zenét beszélni kezdett.

· Regi gyere, táncolj velem… - kérlelt, de nekem valahogy most nem volt kedvem így elnézést kérve megmondtam neki, hogy én inkább visszamegyek a szállodába. Először nem akart elengedni egyedül, de végül sikerült meggyőznöm, majd miután elköszöntem mindenkitől elindultam. Még mielőtt eltűntem volna a tömegben láttam amint Melinda kihasználva az alkalmat azonnal rá vetette magát, és nem ért meglepetésként Ben reakciója… egyáltalán nem ellenkezett… szóval ennyit a lányok elméletiről, miszerint Ben oda van értem.

Nagy nehezen átkecmeregtem a tömegen, majd miután kiértem az utcára, hajnali három órához híven egy lélek sem mászkált már kint. Az idő alatt, míg mi bent tomboltunk, idekint jócskán lehűlt az idő, így gyorsan magamra kaptam a dzsekimet, amit hoztam, bár az sem segített túlságosan.

Nagyjából sikerült lesétálnom egy utcányit, amikor hirtelen eleredt az eső. Olyan sokaságban hullott, mint ahogyan azt szokták mondani, mintha dézsából öntenék. És persze egyetlen taxival sem találkoztam ez idő alatt. Mígnem hirtelen feltűnt mellettem egy gyönyörű autó, az ablakai sötétítettek voltak így nem láttam ki ül benne, és mit ne mondjak kicsit megfagyott bennem a vér, hiszen ki tudja, milyen emberek járják New York utcáit…

Már jó pár méteren át haladt mellettem, próbáltam szaporázni a léptemet, de a tíz centis sarkakon eléggé nehezemre ment, ráadásul bőrig áztam.

Tényleg kezdtem bepánikolni, aztán hirtelen, mikor elértem a legközelebbi sarkot, az autó megállt, majd csigalassúsággal leereszkedett az ablak.

Azt hiszem, teljes őszinteséggel állíthatom, hogy a szívem kihagyott egy ütemet abban a pillanatban. Félve bár, de benéztem az ablakon, és amint megláttam ki ül a kormánynál, elakadt a lélegzetem és megkukulva meredtem az előttem lévő férfira.

· Ne haragudj! Megijesztettelek? – kérdezte. A hangja istenem az a hang…

· Egy kicsit… - feleltem, de még mindig nem akartam elhinni, hogy vele beszélgetek.

· Még egyszer ne haragudj! Elvihetlek? – kérdezte, mire én leesett állal és összevissza kuszálódó gondolatokkal, mérlegeltem a helyzetet. Itt van ez a srác, szakad az eső és ő most, is mint mindig tökéletesen fest, a gyönyörű sport autójában, én meg itt állok előtte szarrá ázva… hát csodás mondhatom…

· Nyugi nem harapok! – mondta miközben lélegzetelállító mosolyra húzta ajkait, amelytől kivillantak hófehéren virító fogai.

· Nem is gondoltam, hogy megtennéd… -

· Na, látod, akkor gyere és szállj be gyorsan még mielőtt megfázol. – egy részem, pontosítanék egy hatalmas részem azt hajtogatta, hogy gyerünk, szállj már be mellé, a másik, ami egészen apró volt azt mondta, hogy ő mégiscsak egy idegen pasi… aki mellé be szándékozom ülni. Végül természetesen az a felem győzött, aminek minden vágya volt egy levegőt szívni vele, így bátortalanul, de elfogadtam az ajánlatát.

Mikor beszálltam abba a csoda járműbe azonnal megcsapott a finom, meleg levegő. És akkor jöttem rá, hogy most teljesen eláztattam a valószínűleg méregdrága üléshuzatját.

• Mi az valami gond van? – kérdezte rögtön amint meglátta a kétségbe esett arcom.
• Háááát azt hiszem épp most tettem tönkre a huzatot, ugyanis csurom víz lett tőlem. – vallottam be, szemlesütve.
• Ugyan, ne is törődj vele. A lényeg, hogy te ne ázzál tovább. – mondta és közben olyan édesen nézett rám.
• Köszönöm… - csak ennyi tellett tőlem. Már épp azt hittem, hogy elindulunk, amikor ismét felém fordult.
• Ne haragudj, be sem mutatkoztam, Taylor Lautner vagyok, és te…? – nem mintha e nélkül nem tudtam volna ki is ő, akivel éppen beszélgetek, hiszen őt szerintem mindenki ismeri, legalábbis minden nő.
• Én Kiss Regina vagyok, de hívj csak Reginek, ha úgy könnyebb. – mondtam, és végre sikerült eleresztenem egy könnyed mosolyt.
• Szóval Regina… - elég vicces volt, ahogy először kiejtette a nevem, de nagyjából a harmadik negyedik próbálkozásra tőle hangzott a leggyönyörűbben.
• Láttalak a versenyen, igazán jól táncolsz. Mióta foglalkozol ezzel? – kérdezte, miközben néha-néha felém kapta a tekintetét.
• Régebben is táncoltam, még tizennégy éves koromban, de így komolyabban 3 éve. Rengeteg versenyen vettünk már részt. Ben ahova csak tud, elvisz minket és eddig szerencsére sikerült mindig elnyernünk a dobogós szintet. – feleltem. Éreztem, hogy néha elidőzik rajtam a pillantása, amit nem igazán tudtam eldönteni, miért teszi… vajon azért mert tetszem neki, ami maga lenne a csoda, vagy talán azon szörnyülködik, ahogyan éppen kinéztem. A hajam csurom vizesen tapadt a bőrömre, miközben a ruhámnak sem volt olyan millimétere sem ahonnan ne csurgott volna az eső víz, végig egészen a fedetlen lábamon… és akkor hirtelen észrevettem amint tekintetével végig követi az éppen legördülő vízcseppet, egészen a bokámig, majd hirtelen visszakapta pillantását az útra. Jó érzéssel töltött el a reakciója, így bár akaratlanul is, de mosolyra húztam ajkaim, amit ő persze rögtön észrevett.
• Min mosolyogsz? – kérdezte.
• Semmiség csak eszembe jutott valami. – feleltem, de volt egy olyan érzésem nem vette be, valamiért azonban mégsem tért ki különösebben a miértekre.
• Na és melyik szállodában szálltatok meg? – kérdezte, mire rá kellett jönnöm, hogy hamarosan elválnak útjaink és ki tudja, talán soha többet nem látom.
• A Boscolo-ban. – feleltem.
• Az tudom, hol van. Úgyhogy ne aggódj, hamarosan átöltözhetsz valami kevésbé nedves cuccba. – mondta. Legkevésbé érdekelt abban a pillanatban a száraz ruha lehetősége. Leginkább az foglalkoztatott, hogy még két sarok és ott vagyunk, ő elmegy és ennyi volt. Na, nem mintha bármi közelségre gondoltam volna, csupán annyira jó lett volna kicsit megismerni az igazi Taylort. Nem telt bele öt percbe, és már a hotel előtt álltunk.
• Hát megérkeztünk. – kezdtem. Annyira-nehezemre esett, hogy elköszönjek és kiszálljak az autójából, hogy kiszálljon az életemből, még ha igazán benne sem volt.
• Köszönöm, hogy elhoztál, nagyon kedves dolog volt tőled. – mondtam.
• Ugyan semmiség, bárki megtette volna szerintem. – felelte. Ám én ebben nem voltam olyan biztos, mint ő.
• Akkor is hálás vagyok érte. – mondtam még egyszer, majd mikor belenyúltam a táskámba, hogy elővegyem a belépő kártyámat… nos, rá kellett jönnöm, hogy valamiért nincs nálam. A pillanatnyi rémület biztosan meglátszott az arcomon ugyanis rögtön megkérdezte mi történt.
• Valami baj van?
• Hááát abban az esetben, ha a barátnőm teljesen kiütötte magát… nos, akkor igen. – feleltem. Mivel nem volt egészen világos és érthető számára a válaszom, folytattam…
• Nincs, nálam a belép kártyám. – erre ő hatalmas vigyorral a képén, ingatta a fejét jobbról- balra, majd balról-jobbra.
• Most mi olyan vicces ezen? – kérdeztem.
• Menj fel, és próbáld meg felébreszteni, ha nem sikerül, gyere vissza és kitalálunk valamit. – felelte.
• Ugyan erre semmi szükség. Nyugodtan menj haza, majd megoldom valahogy. – nem akartam, hogy miattam kelljen itt várakoznia.
• Én igenis úgy látom, hogy szükség van rá szóval… menj fel és tégy úgy, ahogy mondtam. Én itt várok, ha 10 perc múlva sem jössz, akkor tudomásul veszem, hogy sikerült bejutnod, de ha esetleg mégsem jönne össze, itt leszek. – ha képes lettem volna rá, valószínűleg lefolytam volna a széken és ezen kicsit kiakadtam. Nem tetszett nekem, hogy ilyen hatással van rám. Jézusom, hiszen nem vagyok már tizenéves csitri… és mégis úgy érzem magam… borzalom.
• Oké, rendben. Akkor most rohanok. –mondtam, majd gyorsan kinyitottam az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudtam berohantam a kapun, ugyanis az eső még mindig zuhogott.

Beérve a hatalmas halba, rögtön megpillantottam a recepciónál helyet foglaló férfit. Úgy gondoltam egy próbát talán megér, így odamentem hozzá és megpróbálkoztam a legmeggyőzőbb pillantásommal rá venni, hogy adjon egy belépő kártyát a 206-os szobához, de sajnos nem jártam eredménnyel. Így, bár sikerült feljutnom a szobához, de csak az egyik londiner kíséretében. Hiába volt minden próbálkozásom a bejutásra, így hát még volt két egész percem arra, hogy leérjek, és még elérjem Taylort, de egy egészen röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán engednem kéne, hogy elmenjen és majdcsak lesz valahogy… ám mivel azon részem mely mindenképpen vele akarta tölteni az idejét, erősebb volt, így hát nem kétséges melyik győzött. Szóval ló futtában rohantam vissza, a kijáratnál kissé lassítva a tempómon, majd mikor kiléptem a kapun, megkönnyebbülve léptem ki ismételten a szakadó eső alá, mert a gyönyörű autó, a még gyönyörűbb tulajdonosával még mindig ott állt ahol néhány perccel ezelőtt.

Kinyitottam az ajtót, majd ismételten behuppantam mellé. Egy újabb víz mennyiséget hozva magammal.

• Úgy tűnik nem sikerült bejutnod… - állapította meg. Én pedig a műszerfalra tekintve észrevettem, hogy jócskán eltelt már tizenöt perc is a távozásom óta, mi pedig tíz percben állapodtunk meg…
• Te pedig megvártál…
• Mondtam, hogy várok… - mondta.
• Igen, de már kicsit letelt a tíz perc… - mutattam az órájára, mire édesen elmosolyodott.
• Gondoltam öt perc ide vagy oda már nem számít… - kíváncsi lettem volna mennyi öt percet adott volna még nekem, de nagyon jól esett, amiért így tett.
• Na és most hogyan tovább… nem szeretnélek feltartani vagy ilyesmi, biztosan vár már rád valaki… - na, jó ez csak egy ártalmatlan célozgatás volt, nem bűn, hogy szerettem volna, megtudni van e valakije.
• Nos… először is nem tartasz fel – most is mosolyog, és annyira jól ál neki… - másodszor, nem vár otthon senki, ha csak Kellan számít ilyen téren, bár szerintem ő most épp valahol máshol tölti az idejét. – felelte. Szóval Kellannal van itt, azzal a Kellannal akit mindig is eszméletlen jó fejnek tartottam és ezzel persze nem vagyok egyedül, Klaudiáról már ne is beszéljünk, na de ami a legfontosabb azt mondta nem várja őt senki…
• Mivel nem lenne valami célszerű, valamint kényelmes sem, hogy az egész estét itt töltsük az autóban, arra gondoltam, talán eljöhetnél hozzám… - valószínűleg a meglepettség olyan szinten kiülhetett az arcomra, hogy egy hatalmas kacagás lett a reakciója.
• Nyugi… jó fiú leszek! – ott ültem és fogalmam sem volt arról erre mégis mit mondjak… a gond ott kezdődött, hogy a saját jó kislány mivoltomban nem voltam biztos…